A francia üzenet
A magyarországi helyzet továbbra is lázban tart mindenkit aki
számít Párizsban: a nagy
lelkeket, a szellem embereit, a methodista lelkipásztorokat és az
emberbarát bankárokat.
Tegnap este a Le Monde megint teljes egészében Orbán úr
“antidemokratikus
elhajlásainak” , “gyalázatos” alkotmányának és “szégyenletes”
törvényeinek szentelte
vezércikkének elsö részét.
Magától értetödik, hogy szóba került Európa, a római szerzödés
szelleme, Monnet,
Schumann és Brüsszel többi nagy élö lelkiismerete. És - most az
elsö alkalommal - még
szankciókat is követeltek! Bizony: szankciókat, igaziakat,
komolyakat, szigorúakat. El kell
ismerni, hogy egy demokratikus választások után alakult kormány
ellen szankciókat
alkalmazni nem is olyan egyszerü dolog. De mit számít az. Végülis,
qui bene amat, bene
castigat - aki jól szeret, jól is büntet !
A vezércikk második felét olvasva értjük csak meg igazán, hogy
mitöl lett ennyire dühös a
mi mondén krónikásunk: a magyar kormány gazdaságpolitikájától! “Egy
furcsa nacionalista
hitvallást követve, úgy tünik, hogy Orbán úr elhatározta, hogy
országa egyedül is ki tud
lábalni az öt súlyosan érintö válságból. Visszautasítja, hogy
teljesítse azokat a feltételeket,
amelyektöl az EU és az IMF függövé teszi az országnak nyújtandó
segélyt.” Á vagy úgy!
nem hajlandó eltürni ezeknek a frankfurti és new yorki uraknak
diktátumait? Ugyanazokét
akik éppen most véreztették el Görögországot és most arra
készülnek, hogy padlóra
küldjék Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát? Értjük már!
Az, hogy Orbán úr
módszerei kicsit önkényesek, hogy kissé túl sokat foglalkozik a
lobogó, a közrend és a
vallás kérdéseivel, hogy csak mértékkel kedveli a Köztársaság szót,
aminek egyébként
éppen most tette ki a szürét az alkotmányából, mindez csak hagyján!
De az, hogy nem
hajlandó hajbókolni Draghi úr és Lagarde asszony elött, nem engedi,
hogy ezek az
eurokraták az orránál fogva vezessék, az már bünös vakság jele.
Kell-e még más
bizonyíték arra, hogy Orbán úr egy proto-fasiszta? Nem hisz sem a
központi bankok
függetlenségében, sem a szabad versenyben, sem Van Rompuy úr
intelligenciájában,
sem Juncker úr becsültességében!
Egy olyan országról van szó, amelyik nagy többséggel megválasztja a
nemzeti
felemelkedés kormányát, annak reményében, hogy talán kikerülhet
abból a válságból,
amibe Európa süllyesztette, amelyik ugyancsak nagy töbséggel
támogat egy új
alkotmányt, ahol a haza, becsület és történelem szavak visszanyerik
jelentésüket, amelyik
csak úgy mellékesen, egy nagyszerü ötlettöl vezérelve, megszabadul
a Köztársaság
szótól és a “demokráciának” a sztálini korszakból örökölt színes
üveggolyóitól, amely
megvédi a nemzetközi pénzintézetekkel és Bruxelles gnómjaval
szemben a jogait,
állampolgárainak munkahelyeit, és gazdaságát. Mi is ez az ország a
Le Monde, a
Libération és a mi kivaló polgári sajtónk véleménye szerint? Egy
kvázi-diktatúra!
S eközben Olaszországra és Görögországra mindenfajta választások
nélkül, egyszerü
kinevezéssel, kényszerítenek rá új vezetöket, Goldman-Sachs
alkalmazottait, közismert
gazembereket, férgeslelkü bankárokat, akik közül egyesek saját
országuk tönkretételében
müködtek közre, és akiket most a piacok és ragadozóik helyeztek oda
smasszernek. Ezt
minek tartja a Le Monde, a Libération és a velük hasonszörü sajtó?
Szabad és
demokratikus országoknak! Olyannyira, hogy azt szeretnék, legyen
ugyanígy
Franciaországban is. Lionel Stoleru úr vajon nem jelentette-e ki
jámborul a mút héten a Le
Monde hasábjain, hogy a “demokrácia képtelen olyan politikai
vezetöket kitermelni és
támogatni, akiknek elég bátorságuk lenne a népszerütlen, de
feltétlenül szükséges
intézkedéseket meghozni.” És hogy a hatalmat olyan “bátor emberek”
kezébe kellene
adni, mint Camdessus, Trichet, Pascal Lamy vagy Claude Bébéar urak.
Miért ne adnánk
közvetlenül Parisot asszony kezébe a hatalmat? (A francia
Vállakozók Szövetségének
elnöke)
Magyarország ma az ellenálló Európa a szimbóluma. A népek
önrendelkezési jogának
nevében teszi ezt, akárcsak alig több mint fél évszázada a szabad
és büszke élethez való
jog nevében. A magyar ellenzék tüntetései, melyeket médiáink oly
bökezüen közvetítenek
újra és újra, valójában csak keveseket mozgósítanak. A budapesti
utca emberének
véleménye szerint föleg idöseket, funkcionáriusokat és
mindenekelött a régi kommunista
rezsim híveit. Annak a a rezsimnek híveit, amely csalással,
hazugsággal, büntettekkel
ragadta magához a hatalmat, amely betiltotta az alkotmányt és
mindenfajta demokratikus
megnyilvánulást, korlátozta a szakszervezetek müködését; rendörök,
hóhérok és gyilkosok
rezsimje, amely majdnem egy fél évszázadon keresztül egy véreskezü
Köztársaságot
kényszerített rá Magyarországra. E gyalázatos múlt emlékének
ördögét akarják kiüzni
magyar barátaink azáltal, hogy jóváhagynak egy alkotmányt ami újra
elötérbe helyezi
identitásuk, nyelvük, területük, szabadságuk szimbólumait. Talán
egy még távolabbi, de
nemkevésbé kegyetlen múlt emlékét is le szeretnék rázni: az 1920-as
trianoni
szerzödését, amelyben a szövetséges hatalmak, és mindenekelött a
laicista és
republikánus Franciaország igyekezett megbüntetni és megalázni a
katolikus és
habsburgista Magyarországot megfosztván azt területének és
népességének
kétharmadától.
Az európai unió, tudatlan politikusainak és a telhetetlen
bankárokat kiszolgáló
funkcionáriusainak csapatával úgy gondolja, hogy útját állhatja a
nemzeti emlékezés és
újjászületés eme folyamatának. Diktátumokról, büntetésekröl és
szankciókról álmodoznak.
Jobb lenne, ha vigyáznának! Magyarország nem azért lett független a
Szovjetúniótól, hogy
egy másfajta, jobban álcázott de nemkevésbé zsarnoki birodalom
része legyen. Ellen fog
állani, és ellenállása másokat is követésre sarkall majd. 1956-ban
a francia nép, az akkori
vezetöivel dacolva, spontánul támogatta a budapesti felkelöket.
1956 novemberének
estéin a Párizsban összegyültek emlékeztették a dunai mészárosok
francia büntársait,
hogy jó lesz vigyázniuk. Mert Párizsban nem nagyon szeretik azokat,
akik a szabad
népeket bántalmazzák. Ma este mindnyájan magyar hazafiak
vagyunk!
Hubert de Marans
Merci,
Bravo, trois fois bravo aux Hongrois pour ce sursaut lucide et courageux.




